VISSZATEKINTŐ – JÓKAI MÓRRAL

A SZEGEDI VÉSZNAPOK

Megnehezült az Isten keze fölöttünk.

Egyik csapást még el sem sirattuk, már jön a másik. Mi lesz belőlünk, mi lesz a világból, ha ez sokáig így tart? Ítélet napját várjuk-e eljövendőnek? Hová forduljunk, ha Isten is ellenünk? Kinél keressünk oltalmat, kinél vigasztalást, ha már az égben sem találjuk azt? Uram! uram! el akarod-e veszíteni a te népedet!!!

Ha erős lelkűek vagytok, hallgassatok ide; hallgassátok meg, mi történt Szeged városában, a legnagyobb vész napjaiban és tanuljatok belőle.

A Tisza és a Körös és a Berettyó és egyéb urat nem ismerő vizei a magyar Alföldnek túlhágtak partjaikon, elönték a szép kalászdús Kanahánt, berontottak a legnépesebb városokba, elnyelték a gazdagok kincseit s a szegények betevő falatját, házakat, templomokat ontottak halomra, gulyákat sepertek el, milliókat vesztegettek kárba, egész megyéket tettek sivataggá: tíz esztendő alatt ki nem heveri azt a romlást a fél ország, a mit szenvedett miattuk.

Víz alatt voltak már a leggazdagabb városok határai, s az alább fekvő helységek a megelőző gonosz hírből tudhatták előre a veszedelmet, mely reájuk is be fog következni, okvetlenül, elkerülhetlenül; mert már csak néhány napi járó földre, már a szomszéd városban jár, s nincs semmi gát, semmi menedék, a mi azt feltartóztassa. Az Úr elszabadítá az ő ostorozó angyalait és senki sem elég erős, hogy azokkal megküzdhessen.

Szeged város utczáin is hallatszott a jajveszékelés; síró anyák futottak egy térről a másikra, sápadt gyermekeiket ölelve karjaikon; csüggedt gazdák rakták holmijaikat szekérre, indulandók, maguk sem tudják hova? Tehetetlen népcsoportok állongtak a templomok előtt, a piaczokon, s ijeszték egymást rémséges hírekkel; mezőkről futó gulyák nyargaltak a város kapuin be, miket a veszély érzetének állati ösztöne emberi hajlékok közé űzött; segítették növelni az égreható jajszót.

Vajh ki ment meg minket?

E közrémületben egy egyszerű férfi jelent meg a kétségbeesett nép között s szólott hozzájuk az ő nyelvükön:

– Szeged lakosai. Mit jajgattok itten? Hát nincs-e Szeged városában ötvenezer ember, ötvenezer embernek százezer keze? Százezer kéz nem elég-e arra, hogy minket megmentsen? Isten a mi kedvünkért csodákat mai nap nem teszen, de ha mit tesszük azt, ő is majd megsegít. Mai nap a vizek nem állnak meg, mint a falak, miként Mózes idejében a Veres-tenger, de ha mi megállítjuk őket, bizony megállnak azok. Nagy a veszedelem, de ha összefogunk, egy szívvel, egy akarattal megfelelünk neki. Nosza lássunk hozzá, hajtsa ki minden ember szekerét, marháját, ki a város elé; minden kézbe oda illik most az ásó, kapa, nem szólnak meg érte sem urat, sem szegényt, ha dolgozni látják. – Rajta a munkára! Egy percz imádkozni, a többi dolgozni! Segíts uram Isten!

Mint a villámszikra terjedt el a jó szó a hallgató nép közt, kiki futott haza ásóért, kapáért. Százával, ezerével, utóbb tízezerével jöttek a víz ellen, urak és szegények és úri leányok, s nem szégyenlék a munkát és nem untak bele.

Jöttek a tisztviselők, tudósok, tanult emberek, kimérték, kiszabták a munkálatokat; jöttek a papok, lelki pásztorok, a tanítók, növendékeik élén, lobogó zászlóikkal, a czéhek, minden munkabíró tagjaikkal, a gazdagok szekereikkel, a szegények ásóikkal, kosaraikkal és elkezdtek ásni, faragni, tölteni, itt rőzsekötegeket kötöttek, amott fenyőszálakat faragtak, a lelkesült lakosok leszedték házaik tetőzetét, azokból adták a gerendákat töltések czölöpeihez; nem volt semmi drága, semmi megpanaszolt; közre bocsátá mindenki vagyonát, erejét, lelkesülését: honn ezalatt nyitva volt minden térház, éléskamra, pincze; sürgő gazdasszonyok sütötek-főztek ott szorgalmas munkások számára; és folyt a munka, éjjel és nappal bámulatos erővel, kitartással. Éjjel és nappal hangzott a karósulykok zuhogása, a szekerek csörömpölése; nem volt pihenő óra; ha egy csoport kifáradt, a másik ott várta; egy ásó, egy talyiga sem volt heverőben.

És minden órában ott lehetett látni a csodatöltésen azt a magas férfit, a ki oly buzdítólag mondta ki az első felhívó szót, a mint segített mindenütt, a mint osztotta fel az erőket a legszükségesebb helyekre, a mint mutatta ki, hol mit kellene tenni, a mint legjobban volt.

Soha sem tanulta ő azt, hanem hiszen épen itt nyilatkoznak az Úr csodatételei, hogy a midőn az idők teljessége eljő, az együgyűt, a tudatlant teszi bölccsé, kiválasztottá.

Mire a felvidékről rohanó árvíz megjelent Szeged határán, már akkor az egy roppant töltést talált maga előtt, mely mindenütt elzárta előle a pusztítás útjait.

Lám, hogy el lehet fordítani az ostort az öldöklő angyal kezéből!

De ne ujjongassunk még. Még nincs vége a vésznek; hátha erőtlen lesz a gát, hátha egy helyen átszakítja azt az áradat, s vége az egész munkának?

Rajta, még egy másik gátat építsünk!

Ugyanolyan gyorsasággal, ugyanazon lelkesedéssel, kitartással, mint valami tündérhányás emelkedett ki a földből a második gát és utána a harmadik, hogy ha elvész egy és kettő,még akkor is kész legyen az ellenállás.

Nem bámulom én Sebastopol sánczait, de a szegedi munkálatok előtt kalapot emelek; a hol a közlelkesültség önként ily műveket létesít néhány nap és éj órái alatt, ott a nép életrevalóságának nem kellenek dicsőbb emlékek.

Valamennyi munkálatnál ott lehete látni amaz együgyű férfit, a kit nem bírt semmi kifárasztani.

A czélszerű elrendezés miatt néhány külvárosi házat a gáton kívül kellett rekeszteni. A közjóért fel kellett áldoztatniok. Birtokosaik szívesen egyeztek abba. Egy éjszaka e kizárt házikók egyikében tűz ütött ki. Ugyanezen órában borzasztó vihar dühöngött, mely a tűzvészt siralmassá szokta tenni a nagy alföldi városainkban. Jaj! menekülni sem lehetne most hová, ha a tűzvész meglepné a várost; köröskörül másfélölnyi magasan áll a víz a házak fölött.

A vészharang szavára, a ki aludt is, felriadt ágyából s futott az utczára, azt hitték, a víz törte át a gátot.

– Nincs semmi baj! kiálta a sietők elé az együgyű ember. Hála Istennek, csak tűz van.

És azzal csónakokat hoztak elé a bátor férfiak, berohantak a víz közepett égő házak közé s a gátakat ellepő nép bámulatára, ott fojtották el puszta kézzel az égést, a tomboló vihar közepett szedve szét az égő gerendákat, s ledöntve az égő háztetőt a csapkodó hullámba: egyik gonosz szörnyet a másik torkába fojtva.

Egy pillanat műve volt az egész.

Jól mondá amaz egyszerű férfi: egy percz imádkozni, a másik dolgozni. Segíts uram Isten!

És Szeged városa nyugodtan látta elmúlni a vészt, melyet szomszédjai még most is siratnak; öröm és megelégedés maradt a házakban és azokon kívül; maradjon is, míg csak ez a világ tart.

A közhatóság közköltségen rendelé fölépíttetni azoknak házait, kik önként feláldozák azokat a közszabadulásért.

Mi pedig mondjuk el ez esetet mentül többeknek, s jegyezzük fel magunknak azt a mondást belőle: „nagy csapások viselésére nagy erő kell és az csak mindmagunkból származik”.

Vajjon ki lehetett amaz egyszerű férfi? kérdezitek talán kíváncsian.

Nevét nem jegyezte fel senki. Százan és ezeren tették azt, a mit ő és nem kívántak jutalmat érte, sem hálát, sem dicsőséget, pedig bizony mondom, jobban megérdemelnék, hogy neveik fel legyenek írva, mint azoké, kik egy bizonyos más országban bizonyos más sánczokat emberi holttestek ezreivel temetnek be.

Az 1970-es szegedi árvíz

Dr. Somogyi Károlyné felvételei